Varjúlábon feketedik az este
nem enged, hozzád simul lebegve,
bevon, megfest fekete-fehéren;
eleven ecsetben ébredsz.
Csóka-szemed mélyén hallgatag lényed
kopott mázzal feded,tompítod a fényed.
Tündökölsz bennem gyönyörűn.
Elferdített a látszat,
Te senkit nem hibáztatsz,
mindig, mindenkin könyörülsz.
Vakon keresem a szádat,
az éj mélye varázslat,
egy szót sem gyaláztat.
Örök-lét magányban, csak csendem hegedül.
Kéjjel kiszenvedett lázban
várlak valósággá váltan.
Holló hangja karcolódik a mában;
eszméletre serkent a vér,
zubog patakként, futna még-
keres szüntelen, kutat.
Éberséggel épül a tudat,
hogy valahol vagy nekem.
Bennem,s benned türelmetlenkedik a hiány;
túl egyszerű lenne átlépni a sok hibán,
kell-e a mindenkori "szent beszéd"?