Napon...
Hullámzik fénye, lehull levélre-mélybe,
meglebben. Melengető lángja
mint rózsa-nyelvek, ujjadon elcseppen,
simogatnak,tekerednek, lombra-liánra.
Hűs víz-sodor, paráznán incseleg, hívogat.
Odaszökik, csókot ad kezedre,
majd pajkosan belekacsint szemedbe.
Fátyolt feszít, tarajost,
csipkével-vert habost fejedre.
Dér a hűs-cseppszilánk, mély-hideg.
Telente sikál az érzés. Bőrradír.
Halvány pír az arcodon, majd megérett.
Mintha szíved akarná cserébe.
Ültessük cserépbe virágját,
hadd nézzen utána mindig!
Aranyszirmait hinti eléd mézes csodának.
Eget melenget, szárnyát
feszíti gépnek-madárnak.
Csendben növeszti zöldjét
a Földnek,deríti tüdejét,
és erődnek határt szab.
|
|