Dal hárfára, és lantra
Hárfa húrján dal búsong, zúgó rónán szél jajong.
Egy lant remegve szól, s a kéz, mely csalja énekét,
egykor szép leend; kecses, íve lágy, bőrben oly feszes!
Ma ráncos-szeplős, duzzadt-eres, magában reszketeg.
A nyárral érkezett víg kacaj, napsugár,
tobzódtak dús színek, s az őszbe-érten
zordra váltva jött az elmúlás. Szürkeségbe
hullt minden friss erő. Megfagyott, akár a dér,
ha reggelenként jeges könnyt szitált,
s megölni cseppent lányka-harmatot.
Mint apró mécsesek pislognak le ránk az alvó csillagok.
A gyenge napvilág, még látni engedi égnek apraját.
És a büszke-lombú fák? Ők sírnak énvelem!
Csupasz karjaikba vágynak újra életet.
Óh, a pusztulás! Mint tépett ruhák
fekszenek már a holt göröngyökön.
Így megérkezett...és ma mind halott.
Torzó. Lombhullás, csak néma csendű gyász.
Semmi kacaj, vidám zsivaj, se tánc.
Ha jönne szép tavasz, megújulás!
Újra zengne dal, pacsirta szólna,
feledném mind a bút, télbe-zárt magányt.
És, ha fény feszül majd át a sorvadó ködön
repkedőn, reménnyel várva, úgy-örömködöm.
|
|