Szélhárfán sír az ősz...
Csendbe zárt a lombhullás, dérrel köd szitált,
s az őszi szélben hárfa szólt; temetni úgy kívánt.
Ne még! Vigyázd a nyárnak szép szerét!
Ma várj, ha lantja szól, odázd végítéleted!
Vidám kacajban éled napsugár, szárítja
pirkadatnak álmos cseppjeit. Gyönge harmat!
Élted ím, kurta véget ért! Szőlők fürtjein időz
éhes donga-méh. Táncot lejt, és a méznek híre jár.
Addig cseppjeit nyeli, belőle bátran fosztogat.
Gyérült lombokon csillám-fény szitál,
még a Napmeleg olvadt-színarany.
De hol van már a Nyári éj, a sok
szentjánosbogár! Mikor fényre gyúltak
ablakunk előtt, mint apró mécsesek?
Múltba hervadt, vége lett. Elcsitult a lant.
A hárfa szól csak, mint bús sirám,
jaj-szavára csendben könnyezek.
|
|