Apám, ki nemzett, s nevet adott,
már csak emlékemben él.
Hiába keresném messzi, ködös galaxisokban,
nincs az a csillagvizsgáló, mely kimutatná
csillagporrá foszlott földi arcvonását.

Ő valahol a végtelen egek nagy vágóhídján
gyönyörrel fogja két kérges markába
hatalmas taglóját és lesújt vele,
a földöntúli lét vad bikájának két szarva közé,
mely térdre rogyva, páráját kifújva,
visszabocsájtja emlékét közénk,
hogy neve napján, a borból, mellyel koccintunk,
löttyintsük a földre, ősi, pogány hitünk szerint,
és az élet durva rohanásából kiszűrjük azt a percet,
melyben egyesülhetünk emlékével,
és megőrizzük azt szívünkben örökre.
Ámen.