Annyi szerelem van bennem,
annyi édes kín,
annyi boldog fájdalom,
annyi túlcsordult érzés,-
de te nem vagy a vállamon,
édes teher, te drága súly,
hogy suttoghasd - ne búsulj,
én átveszem a terhedet,
és ha kell, visszaterhellek,
mert bennem is túlteng a vágy,
s nem kell, csak egy szék,
egy asztal, egy ágy,
egy fedél, hogy bújjak hozzád,
és nem mérem a szobád hosszát,
csak az időt, mely oly rövid,
hogy  életünk beletörik...
Hiába csordul túl a vágy,
hiába otthont ad az ágy,
hiába éget a mámorom,
és hiába pihegsz a vállamon...