Fekszem az üres szobában,
festés előtti táj...
hideg szikrázó kék az ablakunk,
mely szinte fáj,
fenyő tüskékkel környékez az álom,
szemembe szúr,
lezárja szemem bogarát,
álomport hint rá a széllel,
tiszta azúr...

Ne térj be hozzánk, nem várunk,
ez a tisztulás hete,
letépett tapéta foszlányok
mindenfele,
bútorra kaján vigyorral
suttyomban leszáll a por,
kitépett telefonkagyló
mereng a semmifa ágáról,
s a végtelen mély űrből
nem válaszol...

A fal némán sikolt, meztelensége fáj,
kivégző osztag állt előtte sort,
lehullt darabjai haláltusában ránganak,
s kínjukban rágják a port.