Csak ülök, a konok homály
hontalan csendje átölel...
a megírt mondatok lassan elcsitulnak,
apró darabokra hullnak,
míg az óraütések szoros kévékbe kötik az időt,
s mértékes verslábakon a nyugalom
perceit számlázzák, az eljövőt...
De jó így hátradőlni...
tarkómra kulcsolt két kezem között
koponyám lüktet, a gondok
zsinegét kibontom, koloncom,
a tegnap, még belelóg valahogy a képbe,
de már elengedett, - végre,
csak az ernyedt félhomály
matat a tarkómra tapasztott kézre
símuló néhány ezüst szál között,
örülök, mert a csend és béke
újra lelkembe költözött,
s az ünnepi zsibongás
szeszekkel öntözött csömöre után
lustán elernyedhetek...
Az asztag, melyen éveim kévéi dagadnak
beleszürkül lassan a tejes ködökbe
mártott bársonyos alkonyi homályba,
- de csend van újra -
és ki bánja...
Vetés 2007 01 07
