A végtelen ünnepi csendje tapad
a kilicsre zárt homályra,
karom a párnád, szabálytalan alakban
nyújtóznak az árnyak, a tapétában
valami pattog, a fülemben
táncoló vér agyamba szédíti illatod,
az őrült vágta lósörény lobogtató viszhangja
a puszták talajába takarja  melled,
milói torzót rejt a félhomály
márványán erek és ereklyék erednek.

Odakinn elül a zaj,
a kifulladt motor utolsót köhög,
és belerándul a csendes esti kékbe,
egy piszmogó madár súlya a csendemre,
mint időbe vert lékre,
hajlítja az ágat, karcolva ablakom,
a fekavart redők közt
újjabb emléket szül
a letisztult fájdalom.

Vetés 2007 08 17