A csendek karjával ölelsz
s én félénken bújok oda hozzád,
tömegsir közeli múltam
Dózsa trónon kegyet remél,
vasalt kerékkel robban csontomba az idő,
mig a kezem a kezedig elér,
a nyáreste kékjén elvetélt
életfilm lüktet szenvedéllyel,
de én kendőt kérek, feketét,
mert félek szembenézni
szemed villámló sortüzével.
