Tócsává olvadt a Hold viasz arca,
cseppeket ejt a harmat,
utcára fut a nagy szemű hajnal,
drótokra feszül,
az álom utolsó foszlánya
rezdül egy szempillán
rezdületlenül.
Az emlék puha takarót kap
tompán leül egy jól zárt agy-fiókban,
akik már nincsenek
és nem jönnek vissza,
azok álmaiban magamra maradtam.
Túl sok lett a halál körülöttem Uram!
Fél élet foszlányok gyertyafényben égnek,
koszorúkészítők boldogan dalolnak,
én meg minden nappal egyre jobban félek.
