A csillagok is meghalnak egyszer,
meg a remény, sorstáblák siratófalán,
a színes robbanások szürkülő porában
sárgaföldből rak fészket a magány.
Akácos út; részegen dülöngél a szél,
kórtünet a pohár, az álom elvetél,
abba kapaszkodik lényegünk reménnyel,
idegen világok agyáig nem ér el
a hazulról tarisznyált ómagyar fájdalom,
de sok álom végzi viaszolt szárnyakon...
Biztatjuk magunkat : na még most!ezerszer,,
pedig a csillagok is meghalnak egyszer.
