Otthontalan volt mindenütt a lelkem.
Árokba bújt, hogy rejtse szél alól
sorvadt nyomát a széle-hossza telken
korcsos-magamnak, s ott volt valahol,

ott volt mindig. Ha senki sem kereste,
pattogtatta a padlásléceket,
ajtón zörgött, s ha megvakult az este
ágyamra ült, és folyton kérdezett.

„Alszol? Hallgatsz... csak megjátszod az álmot,
nem tudsz becsapni, minden kínodat
érzem magamban, mást kell kitalálnod,
egyek vagyunk; rontó, és áldozat...”

...és elmesélte, merre járt, amíg én
lényegtelenbe fulladt perceket
rángattam át huszonnégy óra ívén,
és jól tudta, hogy bennem reszketett

minden, amit nem tehettem meg aznap,
s én eltakartam mind a két fülem,
és engedtem a fáradt bódulatnak
hogy reggel újra menjen – nélkülem.

Teltek az évek. De sokszor kerestem
tükrök mögött, vagy belső kozmoszom
fényútjain, vagy másik égitesten,
megfogadtam, ha meglesz, elhozom

mellém ülni, hallgatni, merre jár míg
süket világom krétakörben áll,
velem marad majd minden kis halálig,
szabad lesz, s akkor újra megtalál.