Szikrát vetett, fehérfagyost az égi jel,
s a tegnap éjszakákra húzott semmivel
szürkébe varrt hitem. A kósza fagy
így lép fölöttem át, álomba halni hagy.

Ukrajnából tör ránk a sarki vad hideg,
harmincan fagytak meg tegnap a lengyelek,
s a nagy kelet demokratája oly kevés
hogy óvni kell, hát elmarad egy tüntetés...

Az utca és a kert dermedten várja itt
a szikracsillagok hasító fényeit,
közel az ég, messze, és mégis oly közel
feszül a félelem, imára térdepel

a csend, tarkómra száll a csonka rémület
tavasznak óvni meg minden kis életet,
s az alkony lassan kúszik el a hegy mögé,
hogy mit talál a hajnal, mintha sejtené...

Az éj, akár a csöndes víz színén a jég
szalad, hajtja a fagy jeges lehelletét,
körülölel, utolsó csontig átitat
mint gyémántfénybe dermedt, végső áhítat.