Utolsó vagy, határtalanba fáradt
pásztora a kerge, kósza nyájnak,
nincs, hová hajts, jó meleg akol,
csak rakjuk ezt az ember-birka lábat,
az utolsó, az mindig meglakol.

A hegyre föl még sípból dalt faragtak
az ujjaid örömnek és haragnak,
s csak fájni tudsz már régi táncokat
ott legbelül, ahol talán feladtad,
az utolsóé minden kárhozat.

Tavaszból őszbe koptatott az élet
unott körén, s a múltad semmivé lett,
húst hajtottál, és fájó éhed el,
hogy mentsen majd a legvégső ítélet,
az utolsó, az mit se’ érdemel.

Kutyáidat magad mögé temetted
a könnyeiddel, ők talán szerettek,
sajog, akár a farkas marta váll
tekintetük, megannyi kis kereszted,
az utolsó, az semmit sem talál.

Kihúny a tűz, enyésző szirma lobban
feléd, talán tehetted volna jobban,
ma már nincsen kitől megkérdened.
A válasz ott van, fönn, a csillagokban,
az utolsó a csöndre ír jelet.