Már hányszor jártam kinn a zöld határban,
szekérnyomokra hágó kisgyerek,
homokba túrva vitt, csak vitt a lábam,
hányszor álmodtam, ahogy csak megyek

szalmaillatú szérűkön keresztül,
fölnyírt tarkómra ráfeszül a nyár,
a messzi tornyon elbillent kereszt ül
aranyszínűn, mint a tört búzaszár,

talpam alatt a szomjazó nyomokban
súllyal rakott életek cipelnek
időtlenül, s csak átcsorgó homok van
ujjaim közt, amit úgy figyel meg

álom-magam, mint kincseit a gazdag
féltőn, vagy vádlón sorsot az ítész,
minden kristályát úgy látom igaznak
ahogy szemenként szétszaladni kész...

a horizont, az kúszott egyre messzebb,
s ahogy kitágult, úgy lassult a múlt
hagyva, hogy magamba lassan belévesszek
mint aki semmit, semmit sem tanult,

s még hajtja újra zöld dűlőkre hősét...
elém hajolnak messzi távolok,
és nem zavar már szomjúság, se hőség,
csak a csend,
                      s az elpergő homok.