Nem mozdulok, a paplan-hangulatban
még csepp varázslat, csöndes bódulat van,
a lenge lomb alatt poroszka szél kel,
hajnal ölel meg szürkés pesti kékkel;
riad az élet, mit tudja, hogy alig
alhattam épp el e cserfes hajnalig,

csak vitt az éj, a bor, a pille fények
fenn és a szemedben. Most küldenélek
ahogy fekszem a friss illatú párnán,
te sem tudod, és én sem még, mi vár rám,
óarany pihét kuszál a válladon
lélegzetem, visszafojtott fájdalom.

Olyan szelíden úszott át a holnap,
ahogy a fák a szélnek meghajolnak,
s a gesztenyék fehér, ezernyi tornya
mintha bókolna, mintha válaszolna
kérdésemre, hogy kell-e újra égnem?
kioszt az ész szívet feszítve: még nem...