Új esőkre vár a szürke kerti szék,
régi fénye tört, a fája vén akác,
krómjain a rozsdakín időt aláz,
vászna megszakadt, fakó a régi kék,

félredobva más, haszontalan mesék
múlthegyén, emlékeimre így vigyáz,
szürke büszkeség a sorsa, néma gyász
tárgya lett, felőrli majd a Nagy Kerék.

Dombtetőn a rom, szemétre így darál
fénybe fúlt időt a szétrohadt jelen,
süllyedő hajó, búcsúzni még megáll,

s elpihenni tér a tiszta mélybe lenn,
úgy felejt a szív. Ezernyi pókfonál
minden alkonyom, magányos éjjelem.