Magába zárja vasfiókod
a szállni vágyó sasfiókot,
éjekbe alvadt gyertyafénytitok
ringatja még, hogy majd repülni fog,
hiába füttyög, hív a messzeség,
magadba zárod csönded vesztesét,
szegett hitedben mély a fájdalom;
mi' jó lehet a másik oldalon,
ott színek vannak, mindig tűz a nap,
ki ott él, sokkal, százszor boldogabb,
...és napra hold kel,
télre új tavasz,
és minden reggel
mindig ugyanaz,
és gyászcsokrát a szürkeség mogorva
szálakból rója napra nap bokorba...

A nap elől elbújni nem lehet,
s ha nincs, teremt a büszke képzelet
fényekre forgó, százszín madarat,
röpülni fog, a szó az akarat,
fújjuk majd, föl, ha szállni képtelen
vigye a szív. A puszta értelem
bilincs, szabadnak, látod, így szabad
megélni vágyott másik oldalad,
a gond, ha néha kérve rádkopog,
legjobb, ha gyorsan tűzre átkozod,
..és napra hold kel,
télre új tavasz,
és minden reggel
mindig ugyanaz,
csokrát az öntelt másokat okolva
szálanként rója napra nap bokorba...

Emlékezz, néha tisztán felfehérlett
a gondolat, és aztán semmivé lett,
hogy űzhesd újra éjszakákon át
fényekbe oldott ősi dallamát
virágszirmokba bújva, kő alatt,
könyvlapok közt, hogy hátha ott maradt;
semmi sehol. Az út, ha véget ér,
számot vethetsz magaddal, semmiér’,
de addig menj. Tudom hogy fájni fog,
ráérsz rájönni még, hogy nincs titok,
...és napra hold kel,
télre új tavasz,
és minden reggel
mindig ugyanaz,
béklyóid csokrát túlvilági horda
szálanként rója napra nap bokorba...