Nehéz volt minden éjszakám,
gyötörtek mind a nappalok,
hogy gúnnyal néz mindenki rám,
őrlődöm, és csak hallgatok,
s Te is, Te céda, úgy körém
fontad karoddal kínomat,
hogy belül, a lelkem rejtekén
nem voltam már, csak áldozat.

Így fogytam lassan. Bent a láng
emésztett folyton, égetett,
lázas agyamban, ó, falánk
izzással rajzolt képeket,
mások karjában láttalak,
csókjaid másnak adtad el,
kéjben vonagló lányalak
amit más meg nem érdemel,

döntöttem.
                Éjjel majd a hold
ezüst tüzében meglesem
lázas szívemtől elrabolt,
virágos léptű kedvesem.

Mély csönd feküdt a kis tanyán,
sötét volt kint, sötét belül;
puhán csókot lehelve rám
odébb húzódik, és felül,
s látom - hogy fáj ez - ujjhegyen,
meg ne zavarja álmomat,
az ajtóhoz surran kedvesem,
kilép az éjbe, és szalad.
Utána. Halkan. Bár a szív
dörömböl ott benn, és a vért
agyamba nyomja, halni hív,
de nem... a boldogságomért...

Így volt.
          ...és mentem félvakon,
vigyázva hogy jól rejtsenek
a hajló árnyak. Megtudom,
ki lopta el a kincsemet,
bújtam csupasz bokor tövén,
a fák alatt, torzs fű között,
elöl suhant, utána én;
az üldöző, s az üldözött.

Most nádi-farkasként vonyít
a lelkem lápon, réteken,
járom hajnaltól alkonyig,
hogy rád találjak, kedvesem,
minden nádszálban ott remegsz,
füröszt a csendes holdsugár,
néha engem is ölbe vesz...
csak lenne vége, vége már.

Nem kérhetem, hogy holtodban szeress meg,
éjszakánként még  hallom, hogy keresnek,
de arcod már csak énbennem ragyog,
s én is kívül, a semmiben vagyok.