Megültünk, mint a fák hegyén a pára
koszos szürkén s oly észrevétlen
ahogy utolsó mondatára
várhat a hit szelíd reményben,

kapaszkodunk, anyagtalan a csendünk,
s nézzük ahogy elmúlt koroknak
fényéből balgán mit se csentünk,
kígyói füstté kunkorodnak,

még elhisszük, mindegyik egy–egy oszlop
fejünk fölött, a kék zavarnak
támaszai ha féltavaszt lop
páralétünk, s ha visszamarnak

elbújunk lassú zenékbe, jó a jazz,
a swing, a soul, egy se mondja ki,
elfogadjuk, bárhogy jól van ez,
ködnek kell lenni,
lassan ringani.