Látod-e, fények bújnak a fákon,
szürke talárba ring a bokor,
dérpuha csendbe fúl a világom,
más ez a csend most, más ez a kor,

ónszíne húzza földre a felhőt,
rádnehezül ez a tompa ezüst,
tört cserepekre jajszavú jel nőtt,
ködpamacsokba olvad a füst,

mégis a szépség ága-bogába
ringat a dér tüllékszere, fagy,
démoni renddel zárja magába
büszke erődet, félni se hagy,

észre se vetted, úgy leszel eggyé
jégkoszorúkkal, lassan az est
old ezer élű szikra-eleggyé,
s föl, puha vásznán játszani fest.