Ott állsz az úton, így idéz
belül a balga képzelet,
szivárványhídon menni kész
lidérc, és mennék én veled,

és kérőn nyújtva karjaid
szemedben még a dal csal úgy,
ahogy az álmom elrepít
mindent feledni; csak aludj.

S én álmaimba rejtem el
szívem merengő ritmusát,
szirénem halkan énekel,
s hagyom, belülről mint mos át

az út, a fény... a dal felold,
könnyű vagyok, feléd lebeg
e fáradt, szürke párafolt
eloszlani. Nem értelek...

s te egyre messzebb, messze vagy,
a kín feszíti végtelen
világaim, és cserbe’ hagy
a józanság, az értelem,

kapaszkodom, te csalsz megint
vérezni, törni kart, bokát,
igézetedre bízni mind,
s nem hinni el, hogy nincs tovább...

Van úgy, hogy könnyel ébredek.
Szívembe’ fáradt mélylilák
remegnek halkan: ég veled,
csaló igézet, délibáb.