Te csillogtál, csacsogtál, és a szürke járdán
minden lépésben újabb csoda várt rám
ahogy ballagtunk a fényes flaszteren,
és bezárt üzletek vak portálja verte
könnyű lépteid egyszer csak városszerte,
csillogó szemekkel figyelt egy étterem,
s a pályaudvar minden ablakában
te táncoltál, úgy tűnt, újra nyár van,
s a tetők fölött kinyílt a végtelen,

és sorra ébredtek a karcsú fákra öltött
fényfutamok, ébresztve benn a költőt,
s míg máskor a szavakat dadogva keresném,
most izzó sorok szakadtak össze bennem,
egy láng-igévé feszítve szét a mellem
a vágy sodort, s nem lettem volna rest én
ölembe kapni, és úgy táncolni végig
az Andrássy úton a csillagos égig
azon a zsibongó, vad szilveszter estén...

S jaj, nem fogunk ketten repülni mégse’,
galambbá hullt az egykor büszke vércse,
mint múlt szobrot, úgy érintelek meg
tört szárnyammal, s hallod, tollak kaparásznak
kővé dermedt, szürke áldozati vásznat,
emlékül ajánlva múlt szilvesztereknek.