Ott voltam újra nálad, kinn a téren,
a sárga lángú lámpafény alatt
egymagamban, s mégis vert a vérem
ahogy néztem a ködszínű falat.
Talán a vágy, hogy újra lássalak...

Eljöttem újra, miért, ne kérdezz,
halni vágyó gyilkos pengeélhez,
megmérgezett, hogy újabb dózisát
elfogadja. Fránya büszkeség ez,
vagy gyengeség, ha másba űz is át,

én ott voltam újra, ezredszer voltam,
emlékeimben fürdeni talán,
meglátni téged; fenn, a kerge holdban,
ahogy feszül a néma árny alám
a járdaüszkön, szürke ház falán,

és önhittségemben; voltál nekem.
Késő ma már, tudom. Az értelem
összetör, jövőbe vinni ostoba,
ma így vagyok felszállni képtelen,
s a tér,
a tér se’ lesz  már a Tér soha.