Mint játékos lányok előszaladnak
s vissza a mélyre a szép fodrú habok,
az egyik bont, a másik új falat rak,
mind, külön, egy régi dallamot csacsog,
hogy kinek, mi jut, egymáson bukva át
megénekeljék a nyári éjszakák
törött sorát, egy könnyed mondatot.

Előre, s vissza. Úgy szaladnak végig
a táguló időn, sötét nyomokban
hogy tisztaságuk végtelent fehérlik,
s e tisztaságban óramű-homok van,
ahogy locsog, felépül, újra mállik,
magába bont bokáig, mellig, állig,
sosemlesz-ívű dalba kárhozottan.

Szaladjatok előre, vissza, tündék,
holdhabos ruhátok, hűvös ujjatok
hogy csal, hogy oltsa mind a kínt, mi bent ég,
csöndre ringani, hogy hozzám bújjatok,
s oldódjon végre rajtam béke és
bőrömre száradt régi rettegés,
előre, vissza,
és én majd hallgatok,
végtelenbe dúdolt, szép fodrú habok.