Nem gyűjtöttem. Fázom, s riadtan kotrom, ha
tudom is, ujjaim, karom csak otromba,
alkalmatlan eszköz összefonni téged
egy képpé énbennem, bárhogy szeretnélek.

Minden itt felejtett apró nyári morzsát
kenyérnek álmodok, kincset rejt a porzsák,
és nyakig a koszban, könyékig szemétben
mámorosan túrok; részeg az egészben...

Itt vagy. Itt kell lenned. Úgy kapaszkodom meg
szálanként a szépbe, mint a fény tebenned,
dajkálok cserepet, beszélek árnyakhoz,
élek minden hajnalt, amit a szárnyad hoz,

és várom szinte, ahogy korán a napvég
rám száll összetörni, s úgy súgnám, maradj még,
nincs, jaj, nekem már nincs hová sietnem,
maradj még kicsit, maradj a szívemben,

sár van kint, és sötét, őszről leveleznek
fáradt, csontkarú fák, és én nem eresztlek
zsákmánynak közéjük, torz lelkemben bőszít
hogy mindent felzabál ez a karmos ősz itt.

Csend van. Emlékekből, porból építek meg
válaszokat, csapdát elvesztett hiteknek,
s túl karcos álmokon, lázas látomáson,
tudom, téli vermem önmagamnak ásom.