Hát fonjatok körül megint, ti árnyak,
ringjatok velem parázs révületben
két kezem remegje el, megszülettem,
új az év, íratlan új dalok várnak.

Vak hitem rám borul, ma átölelnek
ősi csillagok, s a régi álmokon
átlebegni újra nem maradt okom,
így hagy el, magamra így hagy a gyermek.

Sírni kár, messze jár, alkotó tüzem
szalmaláng fényein félmosolyt üzen;
múlt a múlt, belőled nincsen vissza már,

menni kell, előre, föl, a pillanat
ujjaid közül, mint a víz, szétszalad,
áruló idő csepp jövőd, vén szamár.

Epilógus:
(Ha megfeleltem mind a Tételeknek,
tudhatod talán, miért értelek meg...)