Varázstükör, a vén hazug,
emlékeidbe visszazúg;
„A legszebb; Hófehérke!”
Mesébe illőn felszedett
végül az álom-herceged,
s azon törődsz; megérte?

Hétköznapokra kelsz. A Bál
emléke lassan felzabál,
király lett büszke párod,
nem visz magával, bárhova
vigye is őt fehér lova,
s nem jön, hiába várod,

nem fenyeget a Mostoha,
Vadász egy sort sem ír soha,
törpéid múltba dermedt
kunyhója tiszta. Tiszta rom.
Eladhatnák, de nincs haszon,
s kéne egy új, modernebb.

Fehér bőröd már délibáb,
meggyűrte kor és szarkaláb,
hajad... hajad sem ében,
egyszerű lelked sem dalol,
elveszítetted valahol
abban a volt mesében.

Megjött a tél. A zord hideg.
Lelked a puszta semminek
áldoz a szürke tájon,
hiába vágyod kincseit
ifjúságodnak, nincsen itt,
beléd hasít, hogy fájjon,

nyugalmat nem lelsz. Most mit ér
üvegkoporsód, Hófehér,
halotti csend a dal ma,
nyelnéd a lassan rád rohadt
kihűlt meséket, álmokat...
hol az a régi alma...