Masé
Varázslatokba törve itt lebegnek
imái régi, csalfa isteneknek,
sorokban nyár, fény, tűz és szerelem,
és jöttetek sokan, sokfelől velem,
és hittétek, a lelkem mint ragyog...
pedig csak por, és cseppnyi víz vagyok,
ha kéket írtam, nem láttam a kéket
nem éreztem a lángjaim, ha égett,
hazudtam sokszor, édes-keserűin
hogy lakjanak jól lélek-keselyűim,
és sorsot sírtam. Fájdalom, remény,
csak papírmaszk volt, és egyik sem én,
s most elveszetten járom önmagamban
tört szobraim, hogy hátha megmaradtam
néhány torzóban, pár vonásnyi jóban,
a meséimben: voltam, hol nem voltam...
tündéreim, éneklő angyalok,
látjátok? Por, és cseppnyi víz vagyok.
|
|