Száll a madár
Száll a madár, úgy, mint régen,
száll a kéklő kerek égen,
földek felett, felhők alatt
dalba fűz egy napsugarat.
Régi dalt fúj, régi ének
szól egykorvolt nemzetének,
hősi dallam horgadt főnek
múlt dicsőség, holt előleg,
mégis ez a csepp madárdal
újra itt van, újra szárnyal
örök hitben égve, ha már
nem dalol más, csak a madár.
Füttyök, trillák fehér zajban
meg sem értik milyen baj van;
ahogy sorról sorra lebben
úgy meséli egyre szebben,
úgy meséli, olyan hittel
mint akit a szíve vitt el
álmokon túl, mégis ébren
minden dobbanásnyi vérben
szabadságát. Örömóda
ez a néhány hangnyi nóta,
szinte fáj, e cseppnyi holmi
hogy tud boldogságba forrni...
Száll a madár, szerte hordjon
aszfalt fölött, betontornyon,
belvárosi házfalaknak,
ahol sápadt fények laknak,
faluszéli földutakhoz
hol a szekér tört nyarat hoz,
reményt; nem fáj semmi se már;
szállj, te madár,
fújd, te madár.
|
|