Az elfelejtett...
Aludj, a száz év telte messze még,
hóbőrödön a kor nem ejt sebet,
ajkadra hűl a csend, a kedvesét
nem várja már a csalfa képzelet,
aludj, palástod, rőtarany moha,
puhán borítja márvány vállaid,
a kósza szél sem borzongat soha,
ahogy fütyülve útját járja itt,
aludj, százévnyi erdő átölel,
magukba fonnak karcsú törzsű fák,
füledbe súgják – aludj csak, nem jön el -
vadrózsabokrok, tüskeverte ág,
aludj, aludj. Kit álom átkoz el,
magát se tudja; él-e még, halott,
homályba vész a távol és közel,
elmosódik való és álmodott,
s az évek mennek, múlt reményeid
régvolt mesékbe lassan hullnak át,
aludj. Csönded majd körbetérdelik
vadrózsabokrok, karcsú törzsű fák.
|
|