Szeptemberi borongós
Hepp Béla/aLéb: Szeptemberi borongós
Megráz az ősz, a színes, tarka színpad
egy félmaroknyi barna gesztenyét,
az ég alá feszülni már, megírtad,
a távozónak mégse illenék,
öreg vigécek, messzi bordalok,
a nyárral kissé én is meghalok.
Hosszú esőket fonnak régi kékek
az ég s a föld közé, tükörtavak
szakítanak vágyakból földre léket,
felhőmosolyba sárral oldanak
csapzott szárnyú, kifáradt angyalok,
a nyárral kissé én is meghalok.
Még kepeszt a gyom, és százezer levél
hazudja újra el, hogy zöld lehet,
még hitében új, de nincs tovább, nem él,
s az álma-vesztett, rémült képzelet
árnyékaikba májust andalog;
a nyárral kissé én is meghalok,
mert füstök várnak, néha már megérzem,
az orromon csavar, a szívemen,
a csöndes fénytelenbe fojt egészen
a szürke nyártalan és hírtelen,
s így nem marad maradni semmi ok.
A nyárral kissé én is meghalok.
|
|