Hosszú fények
Hepp Béla/aLéb: Hosszú fények
Vállamon megül puhán a nyurga csend,
árnyaimba múlt idők remegnek át
elfelejthetetlen érvet, iskolát;
hogy darál időt időre fönt s a lent,
hogy veszít magába napra nap a rend,
s mint ahogy szeletnyi tért a hangya lát
áldva ismeretlen hangya-angyalát
úgy iszom megint a szétkopott jelent.
Nincsen ebben semmi lárva-fájdalom,
ösztönös lehet talán, hogy élvezem
gondjaim, az ősz keresztje hátranyom
s nem tudom, miért feszít, miért ezen
jár az ész; „megül puhán”, de vállalom
mint a nyár
a válladon
a két kezem.
|
|