Végítélet a Neandervölgyben 1. rész
Tá ott ült a hatalmas tó mocsaras partján. A nap magasan, hideg fénnyel ragyogott. Hűvös szél csipkedte bőrét, gondolatai villámsebesen cikáztak ide-oda. Nézte a szélben fodrozódó vizet, melyen hártyavékonyságú jégpergamenek törtek ezer darabra. Most volt a legmelegebb évszak, ám a tó felületét így is vékony jégréteg borította minden reggelre. A Nap sugarai délutánra eltüntették, az éjszaka hideg levegője ismét újra szülte. A környező fákon rügyek próbáltak kipattanni, dacolva a dermesztő idővel, ám évek óta vesztesen fagytak halálra. Fa is egyre kevesebb, jószerivel csak az apró aljnövényzet maradt meg, bár az is szinte ördögi átalakuláson ment keresztül az elmúlt évezredek során. Tudta, nem sokáig forgathatja gondolatait. Megkapta a vészjósló, gyilkos jelet, néhány napja ismét jelentkeztek az idegenek.
- Tá! A vadászat során egyre nehezebben találtok állatot! A völgyben már csak négy medve él, több állat nincs!
- Igaz! Egyre többet kell gyalogolnunk, hogy vadat találjunk.
- Nincs több vad, négy medve van, és azután semmi! Nincsenek már a tóban halak, és nem repkednek madarak sem. Két holdtölte elmúltával dermesztő jéggé válik a terület. El kell jönnötök velünk! Meg kell győznöd a népedet!
- Tudom! Elhagyjuk régi életünket, mint döglött medve a bőrét, vagy elpusztulunk. - Amikor az idegenek magára hagyták, gondolatai a sötét jövő körül keringtek.
Két holdtölte, és nem lesz mit enniük, el kell vezetnie élelemért acsarkodó népét a homályos ismeretlenbe, vagy itt maradni, éhezésre, jéggé dermedésre, biztos pusztulásra ítélve. Még mindig hallja Szé szavait.
- Tá! Ha a két kezemen lévő ujjaimat összeadom a te ujjaiddal, és ezt megismétlem annyiszor, ahány ujjunk van összesen kettőnknek, akkor annyi főből áll a népünk. Sok fiatal hím van közöttünk, de te vagy a legügyesebb, legeszesebb -, az öreg Szé hangja halkult, és igyekezett csak gondolatokkal közölni a mondandóját. Tá azonban így is értette, és érezte, mekkora megtiszteltetés számára, hogy az ezerráncú bölcs varázsló szavai, gondolatai most egyedül neki szólnak. Gondolatokkal mindent át tudott adni az öreg, azt is, amit szóval nem lehetett volna.
- Hallom, ahogy jár az agyad. Olyan gyorsan pörög, hogy ilyet még életemben nem tapasztaltam. Izmos vagy, nem ugrálsz össze-vissza, segítesz a gyengéknek, vadászatban az első vagy, de az utolsóként nyújtod a kezed a vacsorádért, akkor, amikor már mindenkinek jutott - folytatta.
Most is érezte akkori meghatottságát, és látta az aszott testet, ahogy a csenevész lábaival ott guggol mellette, a halkan morgó tóparton. Nyáridő volt éppen, mint most.
Már akkor is reggelente vékony, redőzött, jégréteg próbálta a halott tó szél borzolta vizét kordában tartani. Azóta huszonkét, egyre fagyosabb nyár telt el. Évről évre jobban fáztak, és éheztek. Már csak öt, sivár, rideg barlangban éltek. Gondolataiban ismét ott ült az ezerráncú öreg mellett, akinek szemében fekete lángok égtek, és lelke már a halálmadár szárnysuhintását figyelte.
- Mindezekért, érzem, hogy te leszel a legjobb utódom. Ma, amikor sötét ég borul ránk és rajta ezernyi kis fény világít, összehívom a barlangok vezetőit. Elmondom, tekintsenek rád úgy, mint a következő, vörös szőrű varázslóra. Majd két lidérces nyáron át sok történetet mesélek neked. Amikor pedig a második nyár végén a fekete, morajló égen szálló, vijjogó halálmadár meglátogat, magadra hagylak. - Tá is fennkölt stílusban, hangtalanul válaszolt.
- Tudod, öreg Szé, hogy mindig tiszteltelek. Köszönöm szavaidat. Mindent megtanulok, és a népre úgy vigyázok, ahogy csak lehetséges. Ők lesznek mindig az elsők, és én leszek közöttük a legutolsó - küldte ünnepélyes gondolatait a másik felé.
Hamar eltelt a két vigasztalan nyár. Ez idő alatt sok mesét hallott Szétől. Nyitott füllel, szemmel, lélekkel hallgatta, és sokat tanult. Tudott például mennyiségeket megjegyezni, rajzolni a barlang falára, eszközöket készíteni a vadászathoz, tüzet csiholni és őrizni. Megtanulta melyik növény ehető, merre vannak az állatok útjai, hogyan lehet a csoportját összetartani, irányítani, megtanulta mi a szigorúság, mikor kell alkalmazni, mikor lehet engedékeny. Mi a fontos, mi csak szórakozás. Megtanulta, hogy a fényes pontok változása mit jelent az égen. Ezekből ki tudta számolni, mikor kezdődik az enyhébb évszak, mikor jön a fagy. Gyarapodtak a kiejtett szavai is. Lassan minden gondolatát el tudta mondani hangosan is. Ő lett a legtöbbet tudó kétlábonjáró a siralmas völgyben.
Azután egy nyár végi napon, az esti szürkületben Szé magához intette, ide a halott tó partjára, és beszélni kezdett. Szavai szinte dübörögve törtek elő menni készülő lelkéből. A halálmadár türelmetlenül, vijjogva röpködött felette.
- Eljött az idő, hogy átadjam neked a megváltoztathatatlan végítélet titkát.
Ahogy hallgatta Szét, a hűvös, viharos szél csak úgy pörgette vöröses szőrzetét. Dideregve figyelte a varázslót.
- Népünket megkeresték a messzi régmúltban a nagyon távol élő idegenek. Két hosszú lábon járnak, sokat tudnak, sokat beszélnek.
- Miért keresték meg? - Tá egyre érdeklődőbb lett, szemei vadul csillogtak. Már nem fázott, teste szinte lázban égett az öreg hangjától, és attól, amit hallott.
- Azóta rendszeresen beszélgetek velük. Szinte minden héten jönnek, tanácsokat adnak, vagy pedig kérnek valamit.
- Mit mondanak?
- Azt mondják, hogy látják a sorsunkat. Lelkünk tovaszáll a halálmadár repdeső szárnyán, ha nem segítenek nekünk. Testünk megbetegszik, megfagy, és egyre kevesebben leszünk. Azután majd nem lesz egyetlen testben sem lélek, elmúlik a népünk, mintha nem is lett volna.
- Mit kell tennünk, hogy tovább lássuk a napot, és vegyük a levegőt?
- Segíteni fognak nekünk. Csak el kell fogadni a segítségüket. Meg kell győznöd mindenkit, hogy úgy lesz jó! Majd ha kevés az időnk, eljönnek értünk - Szé egyre nehezebben beszélt, alig volt érthető, amit mondott.
- Gyakran adnak tanácsot is. Haragszanak azért, mert asszonyaink is vadásznak. Rájuk jobban kellene vigyázni, mert ők az élet hordozói. De a mi asszonyaink erőszakosak, olyanok, mint mi, férfiak. Nem tudtuk őket itthon tartani. Nem tanultak meg gyűjtögetni, mint más népek asszonyai. Míg mások tartalékolnak élelmet, mi azt sosem tettük.
- Soha nem hallottam, hogy erre biztattad volna az asszonyokat!
- Fiatal voltál, másra figyeltél. Szinte mindennap elmondtam az asszonyoknak is, és a vezetőknek is. - Az öreg hangja nagyon fáradt volt, ezért Tá nem kérdezett többet.
- Amikor nagy a hasuk, akkor is rohanni akarnak a medvék után. Rikácsolnak, veszekednek, tépik egymás haját. Mától tiéd lesz a felelősség!
- Szé egyre nehezebben szedte a levegőt, lelke félig már elindult örök bolyongására.
- Figyeld majd a hosszú lábúakat, és cselekedj a nép jövője érdekében! Búcsúzom. Lelkem már repdesni akar, testem elfáradt. Holnap reggelre már csak a testem lesz itt. Használjátok fel, ne éhezzetek! - utolsó szavai már csak gondolat foszlányok voltak.
- Köszönöm, Szé, köszönjük neked mindannyian! Köszönjük neked mindannyian! Utad legyen békés! - már szinte kiabált - semmit nem felejtek! Ha lelkünk majd találkozik örök bolyongása közben, büszkén állok eléd! - kiáltotta, miközben az öreg felállt, és meggörnyedve, göcsörtös, fáradt testét nehézkesen vonszolva, elindult.
Tá sokáig nézett utána. Telt-múlt az idő, és újra fázni kezdett. Annyira fázott, mint még soha. Reszketve áll fel, és indult a barlangba.
|
|