Ott állt a lány, mint szürreál-talány
az út üzletileg talán jobb oldalán,
lámpavas mellett tornyosulva. Kinézetre durva.
Piros mackónadrág – kopottan, kinyúlva.
Két fehér csík rajta a hatvanhatos út.

Eszembe jutott Bródy - ó, mily régimódi
az ablakon nehéz szívvel kiszólni –
de csak pillanatra suhant át agyamon dallam,
épp csak, hogy meghalljam:
másképp játszik már a zenekar.

Haja feketén volt fura, tán várt a fizu’ra
e bolondos Kleopátra frizura
„magának vágta” egyenesre nyesve.
Eszelős tekintettel az utat leste. Nem az igazit kereste.
Elárult boldogsága új élethez hozna halk reményt.

Szeretve szántam. Épphogy megálltam,
hogy meg nem álltam. Az időt fékezve kicsit vártam
mit hoz még a borongós pillanat?
De csak a szél hordta a megszürkült havat
fehér zoknival bélelt piros körömcipőbe.

Csak egy szédült lánynak véltem.
Aztán egy vonalba értem, s megláttam. Már értem.
Pár perce tán még boldogan nyögött
a férfi, ki autójában öltözött egy csupasz bokor mögött.
Nem bolond, öröm-angyal-lány,
ki az útszélre költözött.