Nő a lámpák mögül 15.
Relativitás
Ma ismét szembetaláltam magam a relativitással, mármint fogalmilag. Barátnőm a fülem hallatára fecsegte ki valakinek, hogy én végre boldog párkapcsolatban élek. Néztem rá bután. Aztán felszívtam magam, és mikor már durranásig teltem, jött a pukkanás. Legalább érzelemfelszabadultan kibőgtem magam. Először dühkönnyek, ön- majd barátnő iránti sajnálat. Mert számára mi is a boldog párkapcsolat? Alkalmankénti találkák valakivel, aki tőlem kétszáz kilométerre él. Boldogság? Nem hinném. Kapcsolatnak kapcsolat, hisz virtuálisan és telekommunikálisan távismerkedünk. Beszélgetések, érzelmi hullámok egy-egy kapcsolódási pontnál. Hogy meddig futnak ezek a hullámok? Kőkérdés, azt hiszem. Mélység és távolság. Igen. Parttól partig? Ki tudja még? Kit szánjak most? Őt, vagy magamat? Ennyi lenne a boldog párkapcsolat?
Lovas
Annyiszor és annyiféleképp próbáltam megfogalmazni milyen kapcsolatra vágyom. Most, ahogy Kiscsillagot hallgatom, rádöbbenek, egyszerű. Fogadj el, és én is elfogadom szuverenitásod! Ne akarj átformálni, kisajátítani, birtokba venni! Ha megpróbálsz kipányvázni, szakítom a kötelet. Tartsd elém a tenyered, és én nagyon óvatosan veszem ki belőle a cukrot. Idő kell, hogy megszelídíts, de ha már megbízom benned, beköltözöl a szememsarkába, és akkor már tudni fogod, senki mást nem veszek fel a hátamra, csak Téged.
Szívemben bomba van...
... és jött a tűzszerész. Kiüríttette a környéket, körbekerített, majd rutinos mozdulatokkal kezdett hozzá a hatástalanításhoz. Semmi bonyolult áramkör, nyoma sincs csapdának. Egyszerű ez. Nayah. Véráram, vagy a nyirokrendszer továbbítja az impulzusokat a sejtekig? Hé, Öreg! Mi a pálya? Ideg? Bummmm!
És újra tágul a tér...
Fotómutogató
A fotómutogató egy társkereső portálon valami olyasmi, mint az állatkerti simogató? Én a valós benyomást jobban kedvelem a személytelen mustránál. Amúgy meg hogy alakulhatna ki a látott fotó alapján összkép az emberről? A kép csak egy dísz a virtuális fenyőfán, amit tovább cicomázunk az adatlapon olvasható bemutatkozó szöveg keltette érzeteinkkel, a naplóbejegyzések szülte intuícióinkkal. Ha túl sokáig díszítgetjük a fenyőfánk, a személyes találkozásnál saját vágyképeinkhez próbáljuk idomítani a valóságot. Kész őrület, amikor az emberlánya észre sem veszi, hogy illuzionista lett.
hoppá...
„mert szegény magyar nő itt egyedül, jobb, ha egy férfi akad"
Vajon akad olyan férfi, aki el tudja viselni, ha a párja folyton az utakat járja?
Bármennyire furán hangzik az én számból, én mégis inkább női állapotnak tartom a kívülrekedtséget. Belülről jön, vagy tanult szerep, hogy hangosan felolvassuk magunkat a társunknak, míg az ő könyvébe csak belelapozhatunk, alkalmanként? Megszoktuk, elfogadtuk, természetesnek vesszük, hogy így van rendjén. A nő az örök fecsegő... Nemrég beszélnem kellett a női irodalomról egy tucatnyi gimnazistának. Női irodalom? Csak pejorative létező fogalom, mármint nálunk. A skandináv országokban nincs mellékzönge. Elfogadott, hogy másképp ír a nő, ahogy másképp is éli meg a mindennapjait. Nem akarja a szakma belekényszeríteni irodalmilag sem a férfi szerepbe. Ezzel szemben itthon csak irodalom létezhet. Férfiagy rótta, érzelemcsupasz sorok. Az elvárásokhoz idomulok? Egy ideje figyelemmel kísérek egy női portált. Feminizmus. Nők elférfiasodva. Hova lett a lágyság, a könnyedség, a csacskaság?
Női irodalom? Kettősség. Belsőutazom.
Vajon akad olyan férfi, aki el tudja viselni, ha a párja folyton az utakat járja?
Amondó
Csak úgy, eszembe jutott, az lehet a baj, hogy amikor két ember közt mérjük a távolságot, közelséget, rossz mérőeszközt, mértékegységet használunk. Mert mit is bizonyíthatnak önmagukban a köztünk húzódó kilométerek, méterek, léptek, karnyújtások, csomók? Ha már használhatatlanok a szokványos eszközök, és csalnak a híres ösztönök, kiváltásukra valami olyasmit kéne találni, mint az Egely-kerék. Csúsztatás kizárva. Érzelemtérképként használható a skála. Hajdesokszor döbbennénk rá, illuzió csak, amit valóságnak hittünk, és mennyire mások a léptékek...
Távkapcsolatok térképe
Ha zászlócskákat szeretnék tűzdelni helységnevekre, nekem nem Magyarországot kellene kiterítenem. Saját magam jelölve középre, messzire nyúlnának vastagodva, vékonyodva, de egymást mindig keresztezve, a kapcsolatviszonyt szimbolizáló fonalak. Akiket szeretek, szétgurult gyöngyszemek, és énségem közöttük szabadonfutó mozgásban. Ki-kilendülök nyugvópontomból, mégis visszaránt a felelősség, és újra megakaszt az elszakíthatatlan szál végén lévő bog, az önigazoló kifogáskeresés. Abban bízom, ha végre megépül az M60-as pálya, önkorlátaim átugrása közben már én sem verek lécet.
Fülzúgó
Órákkal ezelőtt költözött fejembe ez a dal. Valahonnan mélyről bújt elő, majd teljesedett ki, ahogy ülünk a konyhámban és beszélgetünk. Beszélgetés? De az ám, bár az első hatvan percben inkább csak húzgálom elő belőle a szavakat. Nem is sejti, mennyire tudom, érzem még a csendjében is, mi zajlik le benne. Lassan már két éve ismerem őt. A lányt, akivel szakított még régebbről. Egyszerre érzem magam mindkettőjük bőrében. Ő tudja, és pont ezért jött el hozzám. Az anyja lehetnék, de a barátja vagyok. Nem kell vígasztalnom, csak meghallgatnom, és bíztatnom. Befogadtam éjszakára. Megkapta a fiam szobáját. Nem sokat fog aludni, de emiatt nincs lelkiismeret-furdalásom. Homokszem került a kagylóba, és fájdalma kincs. Néhány hét múlva letisztult verseket olvasok majd. A lánytól is
Kővető
Bevallom, a tegnap esti beszélgetés-maraton után nekem se volt hűdenyugodt éjszakám. Gondolatkavalkád. Tükröződünk, de ez nem amolyan falitükörről visszaverődő kép, hanem folyamatosan mozgó, alakuló, mint mikor vízbe nézel. Olykor megtörik a messzire futó koncentrikus körök. Időt adnak a magamradöbbenésre. Tudom, hogy így jó, és oka van minden találkozásnak, mégis gyerekszemmel kerekedek rá örökké a pontmostra. Pedig annyira egyszerű! Szükségem volt kívülről látni magam, saját vergődésem, ezért vonzottam be őt. Tükröződünk. Már megtanultam felemelt fejjel szembenézni, és szabadon rábízni magam a hullámokra. Hiperventilláció. Valami ilyesmi, igen. Á. még csapkod a karjaival, energiapazarló. Tükröződünk. Tőlem tanulja a lebegést, miközben észre sem veszi, hogy tükröződünk. Követ dobtunk mindketten az állóvízbe. Messzefutó koncentrikus körök...
Kívülről
Közel kétezer nő egy térben. Ma megfigyeltem. Néha legszívesebben inkább tettem volna félre... Vegyeskedem. Remélem, kivételesen rosszul működik az a bizonyos sokadik érzék bennem. Akiket terepen is elnéztem, százegynéhány fős "csapat". Talán egytucatnyi köztük, akikkel - úgy érzem - valamikor még dolgom van. Elfáradtam. A mai napom célja a (meg)tapasztalás. Alszom rá egyet.
|
|