Nő a lámpák mögül 16.
Otthon.
Annyiszor próbáltam megfogalmazni az elmúlt két évben, számomra mit is jelent az "otthon". Megváltozott az értéke. Mindig a hiány jut eszembe, amikor belépek a házba. Leveszem a cipőm, papucsba bújok, fogasra akasztom a kabátom. Rutinmozdulatok. Mégsem érzem, hogy hazaértem. Valahaotthon, mára csak falakkal körbehatárolt tér. Ismerem minden négyzetcentijét, és mégis idegen. Mintha örökké csak vendég lennék saját környezetemben. Furcsa világ ez, pedig látszatra ugyanaz. Egykor én formáltam magam, magunk köré, de elveszett belőle az élet. Hiába bolyongok a 150 négyzetméteren. Mint a fotós előhívó kamrája. Csalogatom emlékeimet, elidőzök köztük, de csak holtképek, fricskát mutat az üresség. Embertelen. Aztán meghallom a tetőtéri lépcsőn kopogva gyorsuló lépteket. Felemelt farokkal érkezik meg a macskám. Nyolcasba fonja lábaimat. Lehajolok. Megsimogatom. Puha, meleg. Alig hallhatóan dorombol. Örül, hogy itthon vagyok. Hasamaljából útjára indul a dagály. Megnyugtat, hogy a hullámok mindig partot érnek. Törvény. Én sem állok felette. Indulunk. Teszem a dolgom. Alomcsere, friss víz a tálba, a másikba konzerv. Jó látni, hogy elégedett. Otthon... Minnél előbb el kell innen költöznöm!
Időforgató
Szombaton érettségi találkozónk lesz. 30 éves. Mohácsra szervezték. Nem lelkesedem a helyszínért, de hiszem, majd kiderül az ok, megtudom, amiért pont ott kell lennem. A víz. Vonz. Negyedikben Oszti iratott velünk egy fogalmazást. Harminc év múlva. Emlékszem. A civilizációtól távol élek, mégis a nyüzsgésben. Nem remeteség, csak a többségtől távoli otthon. Mint nagyapámék malma, ma már tudom. Magányos ház, szomszédai a rétek, mezők, erdő és a víz. Akkor patakpartra álmodtam magam, erdei tisztásra. Gyerekkoromban a malom mellett ott volt a tó. Kettő is. A kicsi inkább mocsaras. Órákig lestem, hol járnak át a közepén lévő szigetre napozni a disznók. Aztán meg élmény volt a sárdagonya. Megfigyelni testükön az agyagos föld színeváltozását. Volt köztük egy kedvencem. Amikor visszajöttek az udvarba, mindig mellém heveredett. Belevesztem a hátán kirajzolódó labirintus követésébe fültővakargatás közben… Harminc év. Ültem a kertben. Csendsziget a kisváros zajában. Minipark, madárdal, félrecsapott fejű rigók a fűben. Már ismernek. Nem rebbennek fel, ha a közelükbe érek. Labirintus, fülvakargatás, vadkan most is van. Konszenzust kerestem, mégis folyamatosan kompromisszumkészségem mérem. Mennyire fontos a meglelt csendsziget? Remetelak. Meddig tolerálható a folytonos befelefordulás. Köt a meglelt béke, ugyanakkor feszít a kitörési kényszer. 30 év... Rég jártam a malomban. Hiányoznak az apám ültette jegenyék...
Reinkarnációst játszom
Mi lennék, ha állatként újjászülethetnék? Rigó lennék. Minden hajnalban bennem születne meg az első dal. Csatlakozna hozzám a rigókar, és együtt ébresztenénk a napot. Mi lennék, ha növény lehetnék? Napraforgó lennék. Igen. Reggelente nagyot nyújtóznék, felemelném fejem, úgy követném kelettől nyugatig „Istenem”. Amikor elragadná tőlem a sötét, búsulnék kicsit, de újraálmodnám, ahogy fényujjaival cirógat a szerelem. Mi lennék, ha illúzió lennék? Csakis szappanbuborék lennék. Szivárványba öltöznék, és szállnék, szállnék, egyre magasabbra. Fittyethánynék a nyomomba szegődő sóvárgásra. Csak nevetnék, hisz enyém lenne a szabadság. Nem sejteném akkor még, hogy talmi az is, akár a ragyogás. És ha tárgy lehetnék? Fényforrás lennék. Uralnám a színeket. Hatalmam lenne világos és sötét felett. Rajtam múlna az, hogy akit épp nézel, arcvonása lágy, vagy kemény. Belülről jöhet, vagy kívülről érheti a fény. De legszívesebben zongora lennék. Sóvárgó vágy. Nehéz elfogadni, hogy sosem teljesülhet. Harcoltam a zongoraságért, már-már betegesen. Közben rájöttem, gitár vagyok, szólógitár. Keresem a kísérő zongorám.
Érettségitalálkozós anziksz
A Duna parti nyaralóban színre lép 18 nő, közel az ötvenhez. Eleinte hadakoznak szúnyogokkal, idővel, egymás szemében megcsillanó tükrökkel. Lassan mindenki megtalálja a helyét. Keresztszemeket hímez 30 év vásznára az alkohol és az emlékek koktéljából kevert párbeszéd. Oldódó jégkockák. Nyelni kell. Egy-egy erősebb gyormor-rándulásnál néhány cérnaszál szakad. Egymás szavába vágva bogozzuk a szálakat. 18 csitri, közel az ötvenhez. Marika néni, az Oszti, befelé mosolygó szemmel az időfakított, vagy fénytől torzult képfoszlányok közt rendet tesz. Kollázs. Rámába kerül a sok-sok pillanatfelvétel. Még a frusztrációt is ívbe hajlítja a nevetés. Ebéd után szívek és táskák nyílnak. Unokák, gyerekek kézről kézre vonulnak. Sziesztázva emésztünk sorsokat. Mire elpilled a nap, van aki hátra sem nézve indul el, van aki kapaszkodva marad. Sorait rendezi a felvert szúnyoghad.
Szeretős
Az én szeretetem a csendem. A szeretetem ölelős, kényszer, hogy ha csak egy pillanatra is, de hozzád érjek. Kell, hogy auráink szeretkezésével feltölthesselek, és töltődjem magam is. A szeretetem hierarhia. A szeretetem soha nem hatalom, a szeretetem önzetlen szolga. A szeretetemmel szimbiózisban él a harmónia, a félszavak bűvölete, a vihar lecsendesítésének képessége, a belső béke... A szeretetem két szem összevillanásából a mosoly születése...
Erőgyűjtő
Fáradt vagyok. Ha összeadom, mennyit aludtam az elmúlt hét napban, nem jönne ki harminc óra. Abból kilenc ma éjjel, semmibe zuhanás. Túlpörögtem, és most itt ülök, nehezen megy az újraindítás. Még egy kemény hét! Egy hét őrület. És én? Elvágyom. Visszahív a csendbenlebegés. Lepedőnek használni a vizet, és magamra húzni takarónak az eget. Kisimult lélekkel fogadni a fényujjak cirógató érintését. Visszavágyom azt, ami már volt az enyém. Enyém? Ez a szó azt súgja, birtoklás. Pedig szó sincs itt bezáródó marokról, csomósodó izmokról. Görcsöt old, a testbehullámzó elfogadás.
Mosolytalan
Nekem se könnyű, de ezt, hidd el, nem panaszképpen mondom. Lassan elkopott, elfogyott a mosolyom. Tudod, megint csúsztatok, mert ez így nem igaz. Megvan még a mosolyom, csak valahol elakadt. Hiába küldi impulzusait szememnek a világ, csak akkor látlak, hogyha becsukom. Olyankor beszűkül a világ.
|
|