A férfi bent lakik a koponyámban.
Két centivel az orrnyergemtől jobbra,
szemöldökcsontom fölé költözött.
Még soha nem láttam, mégis tudom,
aprócska ember, hatalmas, fekete cipőben,
fején cilinderrel. Táncol. Forog a sétapálca.
Időnként homlokcsontomra bök,
megbillentve világom,
és olyankor én újra kislány vagyok.
Körhintázom. Már nem sikongatok,
mikor a dixilend ritmusát követi az asztal, a szék.
Mióta elmentél, idegen tenyerekben
keresem minden vonásod.
