Fullextra.hu

Önvallomás?

Nem tudom, sikerül -e az eltervezett magamhoz őszinteség. Sokkal könnyebb belebújni minden áldott reggel a "kemény nő" szerepébe. Már figyelnem sem kell, rutinból játszom. Berögzült mozdulatok, pavlovi reflex indítja a következő mondatot, ha elhangzik a végszó. Mindent, ami zavarná az előadást, kizárok, alapból elutasítok. Pedig általában túlzottan is figyelek a környezetemre, mégis valahogy megszűrve engedem csak agyamig jutni a kívülről érkező ingereket. Egész nap előre megírt forgatókönyvem szerint védekezem. Esténként pedig, mielőtt az itatósom eldobnám, rácsodálkozom, hogy a hajnali fehér estére mennyire megfeketedett. Tudom, hogy nem kellene így élnem, tudom, hogy az emberi kapcsoltaim ápolásánál hiba a legerősebb filter használata, az alapból hárítás. Én mégis csak falaim között vetkőzöm, csak falaim között vagyok "otthon", csak a falaim között lehetek őszinte. Magam, magamnak. Egyedül. Téblábolok. Nem találom a helyem. Sírok, majd cinikusan nőmagam nevetem. Mielőtt túlcsordulna a hiány, meghozom a döntést, képen törlöm az önmarcangolást. Levegő kell, fény! Résnyire nyitom az ajtót. Bejöhet, aki annyira jönni akar. Hálásan fogadom a tenyerem megszorító tenyeret, hagyom, hogy visszatükrözzenek a rám villanó szemek. Elhiszem, hogy óvni akar a kar, hogy nem szorít meg, csak gyengéden zárul körém a marok, pedig birtokba vesz, és én az ujjak közé furakodva szintén birtokolni akarok. Majd ez a felismerés megijeszt. A kéz, ami megragadott, minél jobban vergődök, annál kevésbé ereszt. Már fojt. Emlékezem. Akkor is ilyen volt! Ki kell siklani, szabadulni kell! És megteszem. Támadok. Amikor egy pillanatra magamra maradok, gyorsan kettőre zárom újra az ajtóm, és még egy réteg szigetelőanyagot húzok a korábban felhordottra, körbe. Ágyamra vetem magam, magányomba ölelkezve, embrió pózban kucorgok. Az önsajnálat magzatvizében lebegve várom a reggelt. Óracsörgés, kávé, zuhany, rutinmozdulatok, és mielőtt indulnék, újra előveszem és visszapréselődöm a jól bevált "kemény nő" szerepbe, pedig minden első alkalommal egyre szűkebbnek érzem a rám szabott jelmezt. Itt-ott pattanásig feszül. Ismerem énségem, amíg le nem rongyosodik rólam, vagy a legközelebbi ajtónyitásnál besurranó ki nem hajítja végleg falaim közül, addig a kukába magamtól úgysem dobom. Nem merem, nem tudom...

Emlékvetítőben

Még soha nem érzett lassúsággal vándorolt mellemre a tenyered. Azóta úgy működöm, mint az emlékezőfém. Minden érintés öledbe gömbölyít.

Sírni csak a győztesnek szabad!

Néhány napja ismét kezembe akadt Székyely Éva Sírni csak a győztesnek szabad című könyve. Ahogy haladok előre a szövegben, újra felelevenedik a medencében töltött 11 év. Emlékszem, az utolsó időkben már nagyon gyűlöltem a faltól falig létet, mégis tovább hajtott a kényszer, győzni kell. Bár országos bajnokságon csak egyszer állhattam dobogóra, mégis minden hajnalban megharcoltam magammal, hogy hatkor ott sorakozzam a többiekkel együtt a medence szélén. Belém égett a törvény, ha képes vagyok önmagam legyőzni, nálam jobbtól kikapni nem szégyen. Ez a törvény elkísért az uszoda falain kívüli életembe is. Nőként például fantomokkal nem versenyzem. Ha egy párkapcsolatban felismerem, folyamatosan összehasonlítgatnak az idealizált nőalakkal, még ha fülig szerelmes vagyok, akkor is mennem kell, el, egyenes derékkal, magasba csapott állal, mert az ilyen férfi úgysem enged soha magához közel. Én pedig nem csak kemény nő vagyok, de elég okos is ahhoz, hogy tudjam, az álomnőknél többet érek. Aki ezt nem ismeri fel, nem érdemel meg. Amikor emelt fővel távozom, a sarkon túl már szabad sírnom, hisz győztem. És most? Hónapok óta csak kifulladva vergődöm.

...reggelt!

Az a furcsa a reggelekben, hogy hétvégén, ha alhatnék, képtelen vagyok megmaradni az ágyamban, már hajnalban felébredek, és legkésőbb hétkor fel is kelek. Ma munkanap van. Mégis szabályos erőszakot kell elkövetnem magamon, hogy nagyobb fokozatra kapcsoljak. Háromszor törlöm képen a vekkert, mire ki tudok kászálódni a gyapjúfészekből. Aztán csak tengek-lengek a házban. Kávé, cigi, müzli-reggeli kipipálva. Írni ma sem írtam egyetlen épkézláb mondatot sem. A reggelre kirótt penzum többhavi elmaradt adagja vigyorogva mutat fricskát a lelkiismeretemnek. Majd holnap. Ma késésben vagyok. Gyorsan zuhanyozni, macskát etetni, és már futni kell.

Fény törés

Te azt hiszed, hogy nélküled muránói figuraként csillogok.Tévedsz. Elszigetelt hiányod. Vattaként ölel körbe ez a korábbanvoltotthon. Dobozvilágomban ide-oda csapódom. A sérülésektől megóv hiányod. Nem fáj, hogy fénytelen élek, de az bánt, hogy így nem bonthatom, és nem hajlíthatom föléd a színeket. Éjszakánként - álmaimban - neked szikrázom. Meghasít minden hajnal.

Névnapi ajándék

Szombat reggel van, ráérek. Komótosan bontogatom a postafiókomban várakozó leveleket. Van köztük olyan, ami még a múlt hét végén érkezett. Névnapi jókívánságok és egyebek. Kicsit szégyellem magam, de azonnal önigazolok azzal, nem értem rá. Valójában ez csak jótékony csúsztatás, inkább úgy lenne igaz a mondat, nem értem rá, tehát csak azok levelét olvasom el, akik az életemben most a legfontosabbak. A családtagjaim sarkában ott liheg G. Ma éjjel három levelet is írt. Az utóbbi hónapokban szinte minden éjjel így van, és azokon a reggeleken anyásan aggódni kezdek, amikor mégsem érkezik levél. De ma nem kell aggódnom. G. azt írja, jön a jövő heti családi születésnapozásra. Ezen örömködöm. Aztán bontom a következő levelét. Abban meg azt írja, a korrektúrára átküldött kötettervből három gyerekverset továbbított a Hídnak, meg hogy nemigazán kellett válogatnia, mert nagyon jók ezek a szövegek, mintha csak maga írta volna őket. Ahogy haladok előre az olvasásban, egyre jobban lovalom magam a dühbe. Megint Faludy Gyuri bácsi Fannikája jut eszembe. Komplexusom lenne? G., amikor egy alkalommal erről a Fannis dologról beszéltem, egy legyintéssel elintézett, és csak foghegyről vetette oda, nem vagyok normális. Biztos igaza van, de akkor sem engedem, hogy helyettem intézze a dolgaimat. Talán ez a komplexus is oka lehet, hogy egyre inkább távolodom G.-től, illetve emiatt nem küldök verset olyan szerkesztőségnek, ahol az ő valamelyik ismerőse a versszerkesztő. Rám ne mondja senki lekezelően, tudod, csak G. barátnője. Eddig is a magma útját jártam, a magma erejéből, és ha G. képtelen leszokni arról, hogy eljátssza az apámat, kamaszlázadva távozom.

Készülődős

Félek. Épp úgy félek, mint amikor az első találkozás ígéretével kellett megbékélnem. Talán Te már nem is emlékszel. Talán már megszületésekor is csak egy kósza ötlet volt fejedben a tervezett utazásod. Én pedig akkor egyszerre vágytam és féltem érkezésed. Előre elterveztem, hogy bújtatom magamban el, mennyire megérintettél. Féltettem magamtól magamat és a kapcsolatomat, bár az meg sem fordult a fejemben, hogy te nőként kezelnél. Emlékszel? Majd egy évvel később kaptál fel. Akkor fordult velem körbe a világ. Belém szorítottad a levegőm azzal az öleléssel, és én akkor is kétségbeesve kapaszkodtam bele az elmúlt szerelembe. De azon az estén mégis beköltöztél a koponyámba.

Tükröződő

Folyamatosan hazudok magamnak. Néhány napja szembesültem, hogy maratoni az önbecsapás, mégsem köptem a szemembe, pedig annyira büszke vagyok az őszinteségemre. Most, hogy a szervezetem is már mindenféle testi jeleket küldözget, rádöbbenek, nem úszhatom meg, hogy az igazságot belevágjam a saját képembe. Nem igaz, hogy nem kell nekem a szerelem, nem igaz, hogy elég a hozzád tartozás érzése, elfogadva, hogy te sem szeretsz szerelemmel, és soha nem kerülhetünk egymás életedben az első helyre. Nem igaz, hogy ez így nekem jó. Nem igaz! Épp úgy lettél címszó az életemben, mint ahogy a lexikonokban. Ahoz szoktál, hogy körberajongjanak, és ez öntörvényűvé, önzővé tett. Én pedig csak szerepet játszom melletted, mert az a nő, aki múzsaként vonul melléd, nem én vagyok. Én nem vagyok, illetve, eddig nem voltam soha, senki alá simuló. Azt a nőt, aki melletted elnyomja szuverenitását, aki csendesen eltűri hektikádat, aki prostituálja magát a valakihez tartozás illúziójáért, nem ismerem. Az a nő nem én vagyok! Szeretek veled lenni, szeretek veled beszélgetni, hiúságom legyezi, hogy én lehettem, aki annyi év után felverte a csended, és köszönettel tartozom azért, hogy egykori magamat megszerettem általad, és már az eltanult önzéseddel lázadok. Az én szerepem nem az, hogy hagyjam elnyomni önmagam által újra azt a nőt, aki valójában vagyok. Tulajdonképpen nincs is mit a szemedre vetnem, hisz én is ki- és felhasználtalak, pajzsként tartottalak magam elé, hogy elhárítsam a szerelmet, ami elmúltával, vagy elvesztésével fájdalmat okoz. Kialtattad a tüzem, mert hagytam, hogy kialtasd, hittem. De már tudom, csak hamut hintettem. Büntettem magam. Úgy véltem, kijársz nekem, és most nagyon nehéz legyőznöm a biztonság utáni vágyam, mégis indulnom kell. Fölösleges emlékeztetned, érzem, hogy szükséged van rám, de nem szeretsz, és nekem még meg kell találnom a semmiért egészent!