Már nem kérem...
Már nem kérem, nem vágyom, hogy jöjj közel.
Szinte itt van velem mindig ki átölel.
Betölti estéim, s éjjel karjaiba hullok,
róla szólnak nyugtalan és fájdalmas álmok.
Befont, beszőtt, mint a pók
- ő már többé el nem hagyna,
nem is hat rám bohó bók,
szorosan tart erős karja.
Bár valamikor nem ily' társra vágytam,
de a kapukat más elől, szinte mind bezártam.
Mert akivel egy az asztalom és ágyam,
s magához vonja minden vágyam:
ő, a csendességében is vagány,
mindent betöltő magány.
|
|