Halkan csordogálnak a percek,
lassan évekké lesznek,
s elvesznek bennem.
Én vagyok a homokóra alsó része,
s bár rég nem figyelek az időszemcsékre,
de érzem, már nem sok van felettem.
 
Olykor a félelem tágít a résen,
s csak hullnak rám időtlen idők,
s mint rongyos széllelbélelt
kabát takar – ilyenkor örömmel
talál meg a zivatar.

A boldog percek, mint puha selymek
borulnak rám,
és gyengéden befednek,
de a fájdalom kőzuhatagai
véres sebeket tépnek,
s maguk alá temetnek.

Lassan betakar és elfed
a lassan pergő erő,
nincs már kiút
többé előle,
felőled is
elfogy,
végül
ez az
idő.