Eszembe jutott egy régi-régi nőnap.

Még vonattal jártam haza Mátraszőlősre. Jól összeszokott a banda, akikkel együtt utaztam – haveri volt a kör.

Nőnap volt, és egy kis csokor hóvirággal köszöntöttek fel bennünket a munkahelyemen – ettől függetlenül hazavittem. Beletettem borítékba, hogy meg ne fázzon, meg a szatyorba, hogy ne kelljen külön fognom.
Ahogy álltunk az állomáson, a buszra várva (messze a falu), az egyik srác elkáromkodta magát: ...de hát ma meg nőnap van! –fejezte be felkiáltását. Aztán persze kiderült, hogy reggel kissé morcosra sikerült a búcsúzkodás az asszonnyal...

Huszonévesen minden sokkal egyszerűbb – kivettem a szatyorból az aprócska csokrot, és odaadtam, hogy vigye haza.
Nagyon sokáig emlegette.