Eccövót-hunnemvót, vót eccő egy vadász, oszt úgy hítták, hogy Jancsi.
Mindën napon eejárt az erdőbe vadászat céljábú, de bijony csak bámúta a természetnek a szépségit, sose nem lőtt az ëgyetlen madaracskát së.
Má’ bepenészkedtek a nyílvesszejei is, ű meg reája szokott a bogyóknak evésire, de a vadakat inkább magáhon ídesgette, nem bántotta vóna űköt semmi pízé!
Tellett-múllott az idő, osztán eekezdëtt bërzënkëdni az ű lelki, mer’ csúfolták a faluba’ erőst, hogy még ëgy nyavolás kucsmaprémnek való rókát së nem tudott lelőnyi, ezír fëlfegyverkëzte magát kőccsönkért íjpuskáva’, oszt mëgerősítëtte a lelkit ekkis pájinkáva’ mielőtt megin’ kimënt vóna az erdőbe.
Amikó végül legyőzte lelke rëszketésit, kióvatoskodott az erdőnek sűrűjibe, ’szt leűt ëgy fa tövibe, de egy kicsinyt elbóbiskolt az eefogyasztott pájinka hatására. Apró neszëkre riadott fël, amitű előkapta a kőccsönfegyvert, mëg az ëgyetlen nyílvesszőt, amit magáva’ hozott, oszt má’ lűtt is a harmadik fa melletti bokornak mëgrëzdülő levelei közé.
Halálos csënd vëtte körül. Rëszkető térgyekkel vánszorgott oda a bokorhon. Félelmibe, alig merte mëgnéznyi, hogy mit tanát el. Bár ne is nézte vóna...
...az erdőkerülő gyönyörű jánya, Ilus feküdt ott hóttan.
