Kis mamóka lennél már,
én virágot vinnék Neked,
s eldugnám a hátam mögé,
ahogy szoktam. Kezed
karomon, a puszi jár.
Keserű könnyeim nyelem,
az emlékezés fáj!

Már omló föld alatt tested,
évek óta csak álmok látnak,
cipődet örökre felvetted,
érinteni hiába vágylak.

Megöregszem lassan én is,
s nem tudom, hogy öröm-e
vagy fájdalom, ha nincs, ki
véremből-vérként gondolhatna
rám, ha már betegágyi párnám
felrázni többé nem kell, s csak
egy fejfa dicsekszik nevemmel.