Sebeket metsz beléd
az élet,
s ezerszer kiáltja:
most véged!
Te ezerszer kelsz fel,
s bár fájva,
de készülsz holnapok
harcára.

Nem minden pillanat
fájdalom,
mi jó volt, csak azért
sír dalom.
Elringat a régmúlt,
ha hagyom,
s felenged végre majd
haragom.

Életünk rendje az
elmúlás,
valaki, valahol
épp sírt ás.
Könnyeink áztatják
a földet,
s a sírokon nyílnak
a zöldek.

Minden újra indul,
s remények
születnek a múltból.
Az élet
végtelen körforgás,
ne sírj hát,
ki elment, szemeddel
mindent lát.