Vársz még rám valahol?
Azt hiszem, én már feladtam.

Fájdalom-takarókba burkolózom,
s harsogó nevetésekben tűnök el.
Örök falak emelkednek,
s hegyek omlanak lábaink elé.
Börtönök nyílnak és csukódnak,
miközben egyikből a másikba
vergődünk át otthonosan,
s elrontjuk a ránk bízott örökséget.

Ha sikerülne végül
keresztre feszíteni a halált,
az magával ragadná
a bennünk pislákoló szeretetet.

Amikor a hit elvész, már mindegy,
hogy vársz-e még rám valahol.