Újra vége az éjnek.
Felkelek, s lassan
végigsimítom ma is
a fákat.
Bebújok lombjuk alá,
megsimítom a virágokat,
zöldeket, mohákat.

Már nem tűzőn, csak langyosan.

Mivel újra vége az éjnek,
felkelek.
Gyengéden megcsiklandozom a fenyők ágait,
besurranok a cserjék, bokrok közé is.
A kis patak felszínét súrolom.

Esővel jöttem, de ezt csak magamban, csendben mormolom.

És már valóban vége az éjnek.
Sátram  szétszedem, továbbindulok.
A napot és szellőt is áldom.
Mindenhol ott vagyok - akár mint rengeteg, láthatatlan kis lábnyom.