Ablakomon, mikor a hold fénye süt át,
S valahol az esti szellő sír bús zenét,
Zizegő lombok dúdolnak halk muzsikát -
Elmerengek az élet meghitt szőnyegén.
Törött darabjait nézem a régmúltnak...
Málló cserepek, és megkövült tetemek.
Szállnak felém, mint a fekete madarak,
Bár köztük - pár kedves emlék is integet.
Ők csillagként ragyognak fáradt lelkemben,
S a holt képek zúgnak, mint örvénylő patak,
Körültáncolnak, mitől szívem megremeg,
Ahogy a gondolat vissza-visszaszalad.
Sok régi tájra barangol a képzetem...
S azok lerohannak újra, és újra mind,
Igaz - sokuk már foszló vászonként dereng -
De boldog vagyok, hogy velem vannak megint.


2009. május 22.