ölelt magához az ég,

halk dobbanások íve alatt

az éj sóhajokba rezdült.

Kagylókba zárt zsongás

ringatta tenger fodros álmait,

izzó öledben a Hold ezüstje

félszegen megenyhült.

Majd két parányi csillag

lopózott pilláid mögé,

s csillantak áttetszőn, mint harmat,

mi a virág szirmán védtelenül

adja át magát a felkelő vöröslő Napnak.

Mire érintésed mellettem elszenderedik,

a horizontot már bíborszínnel csókolja a hajnal,

de bennem olthatatlanul tovább bizsereg,

és féltve őrzöm ezt az éjszakát magamnak.

Ma gyöngyházfényű felhőket

ölelt magához az ég,

s én egy pillanatig elhittem:

karjaimban szunnyad a világmindenség,

és holnap is velem leszel, kincsem..

..nem csak a szívemben pihensz

emlékfátylam alatt magadnak...